Holdanya's Blog

Az elmúlt hetek elreppentek.. Észre sem vettem, mennyire rohan az idő. Rengeteg új élménnyel gazdagodtam, és megriadva veszem észre azt, hogy annak ellenére, hogy az elengedés a hivatásom, mennyire nehéz elengedni a már megszerzett, megszokott, kedves dolgaink, érzéseink, szeretteink… Sok új ismerősömben nagyjából egyetlen közös dolog van, a gyász….Ha körülnézek, azt veszem észre, hogy most mindenki gyászol egy kicsit. Ki a családját, ki a szerelmét, ki a szülését, ki a lakását, ki egyéb anyagi biztonságát, és mindenki a mély gyásznak más-más szakaszában van éppen. Tagadás, Méreg, Alku, Depresszió, és Elfogadás… Elgondolkodtató… Amikor először hallottam Debra Pascali Bonarot beszélni egy képzésen mesélt ezekről a stádiumokról. Olyan távolinak tűnt ez az érzés, el is feledtem évekre. Most kezdem megérteni, hogy mit is jelent ez… Elengedni… A gyász is olyan, mint a vajúdás… Meggyötör, megszorít, megölel és végül, mikor már azt hiszed, véged, nem bírod tovább, meghalsz, akkor elenged… És amint kinyitod a kezed, kapsz valami mást cserébe. Valami szebbet, jobbat, magasabb szintűt, értékesebbet. Elhagyod a gyerektelen léted és kapsz cserébe egy gyerekeset. Gyerek nélkül fogalmad sincs arról, hogy milyen Vele az életed. Elképzeléseid vannak, de azok teljesen mások, mint a valóság… És ezt a párhuzamot végigvezethetném az élet nagyon sok területén. A kérdésem csak az, hogy vajon van-e elég erőnk ahhoz, hogy tudatunkat bevetve kényszerítsük magunkat az elengedésre… Képes-e a 21 század férfija és nője arra, hogy belássa azt, hogy semmi sem a mienk? És mindent csak kölcsönbe kaptunk? Nem akarok nagyon belemenni ebbe a kérdésbe, de ha van ötletetek, szívesen fogadom;)
Szülőszobán gyakran látom az elengedés könnyeit gördülni le az anyák arcán… Lehet, hogy csak ennyi a megoldás? És lehet, hogy, ha nemcsak a vajúdás alatt, hanem életünk egyéb szakaszaiban is megkapjuk a szükséges érzelmi támogatást, könnyebb haladni? Lehet, hogy nem nemfüggő a támogatás, nem csak nők igénylik ezt, hanem férfiak ugyanúgy, akik küzdenek a mindennapokért? Talán a dúlaság nemcsak azért életforma, mert a szülésekhez igazítjuk az életünk, hanem azért is, mert a nehéz időkben mindig jól jön egy támogató segítség? Kilépve konvencionális szerepeinkből, tudunk-e elvárások nélkül támogatni? És, ha igen, akkor mégsem velejéig romlott az emberiség? Ajajaj, mi lesz ebből?